Hugo von Hofmannsthal: Sorsdal

Vannak persze, akik lent pusztulnak,
gályák súlyos evezői mellett,
mások fenn a kormány körül szárnyak
röptét látják s csillagok birodalmát.
Vannak, akik ónos végtagokkal
tengnek az élet kusza gyökérzetében,
vannak, akikre ott vár a székük
a szibilláknál, a királynőknél
s mint otthonukban, úgy pihennek
könnyü fejjel, könnyü kézzel.
Am a lenti életekből árnyak
nyúlnak fel a másik életekbe,
mind mi könnyű, úgy tapad a nehézhez,
mint a földhöz és a levegőhöz.
Rég felejtett népek fáradtságát
nem tudom szemhéjamról lelökni,
sem riadt lelkemtől eltakarni
messze csillagok vak zuhanását.
Annyi más sors szála fut az enyémmel,
játszik a lét és mind egybekuszálja;
több hát osztályrészem, mint ez élet
karcsú lángja vagy e lenge hárfa.

(Keresztury Dezső fordítása)